Eva Kavian könyve nem túl hosszú, és egy 17 éves kamaszlányról szól, de én mindenképpen ajánlanám a felnőtt korosztály részére is. Hogy miért? Mert nagyon elgondolkodtató, és mert szerintem mindenkinek tisztában kellene lenni azzal, hogy mi, emberek nem vagyunk örökéletűek. Sajnos bármikor meghalhatunk, akár fiatalabbak, akár idősebbek vagyunk. Ezért nagyon lényeges, hogy mindig kifejezzük szeretetünket családtagjaink, barátaink számára, hiszen sohasem tudhatjuk, hogy mennyi időt tölthetünk még ebben az univerzumban. Sokszor olvastam olyan élettörténeteket, ahol a családtagok haragban álltak, vagy évekig nem beszéltek egymással, vagy soha nem fejezték ki a másik számára pozitív érzéseiket, vagy éppen csak összeszólalkoztak valamin. Aztán megtörtént a tragédia, a másik örök nyugovóra tért, és soha többé nem volt alkalom tisztázni a nézeteltéréseket, bocsánatot kérni vagy éppen elmondani neki a legbensőbb érzéseket. A könyv főhőse is hasonló problémákkal küszködik, a lelkiismeret-furdalás mellett azonban a gyásszal is meg kell küzdenie, és hirtelen egyik napról a másikra kell felnőnie.

A történet elején arról olvashatunk, hogy egy házaspár házassága megromlik, majd elválnak, így a gyermekek az egyik hetet az egyik, míg a másik hetet a másik szülőnél töltik. Amikor a kamaszlány az édesapjánál él, akkor többnyire az ő felügyeletére vannak bízva ikertestvérei, így nem tud igazán önmagával és a barátaival foglalkozni. Egy nap elege lesz az egészből, és úgy dönt, hogy megmondja édesapjának, hogy többé nem akar költözködni, vagyis nála egyáltalán nem szeretne időt tölteni. A telefonhívás közben édesapja éppen autóban ül. Alig bólint rá tinédzser gyermeke döntésére, a lány csak egy csattanást hall és hiába vár arra, hogy az édesapja hangja újra felcsendüljön, csak a fojtogató némaság lüktet a telefonban.

A lánynak nem elég, hogy meg kellett birkóznia szülei válásával, még édesapja hirtelen halála is egy olyan terhet ró rá, amelynek feldolgozása nem megy könnyen a lány számára. Mivel édesanyját is nagyon megviselik a történtek, ezért szinte a kamaszlányra hárul édesapja temetésének megszervezése, ami sokkal könnyebbnek bizonyul, mint a gyász feldolgozása. Ráadásul a lánynak mérhetetlen bűntudata is van, amiért utolsó beszélgetésük alkalmával úgy megbántotta apját. Folyton azon járnak a gondolatai, hogy az édesapjának talán nem kellett volna meghalnia, ha ő aznap abban a bizonyos időpontban nem telefonál neki.

A könyv számomra nagyon elgondolkodtató volt. Bennem olyan kérdések fogalmazódtak meg a könyv olvasása közben, hogy a mai, rohanó világban vajon tényleg elegendő időt szentelünk-e a szeretteinknek és tényleg elmondjuk a számunkra közel álló személyeknek, hogy mennyire szeretjük őket? Hogy csak éljük a saját életünket vagy meg is éljük annak minden pillanatát? Mert nem mindegy, hogy ha egy szerettünknek hirtelen itt kell hagynia ezt a bolygót, akkor miként távozott körünkből. Kapott tőlünk elegendő törődést, érezte, hogy szeretjük, tudta, hogy mennyire fontos volt számunkra? Ha úgy érezzük, hogy az életünkben most kevés szerepet kapnak a barátaink vagy a családtagjaink, akkor változtassunk ezen. Lényeges, hogy elegendő időt töltsünk a szívünkhöz közelállókkal, hiszen nem tudhatjuk, hogy mennyi közös időnk van még együtt, és az itt maradtaknak egyáltalán nem lényegtelen, hogyan sikerül feldolgozni a szeretett személy elvesztését.