Endre ma is, mint minden reggel, fél hatkor kelt. Úgy, mint régen, most is ébren várta, hogy megszólaljon a dallam a telefonján. Fáradtan ébredt ma is. Nem alszik jól. Talán nem is lehet alvásnak nevezni a forgolódások közötti állapotokat. Fáj a nyaka, a háta.

Az ágyból felkelve kicsit jobban érzi magát, belebújik törött talpú papucsába, majd a sötétben csendesen kimegy a szobából. Útközben benéz a szomszéd szobában alvó fiaira, a kicsire visszateszi a takarót, aztán a konyhában egy kis vizet enged a kislábasba, és maximumra tekeri alatta teljesítményt. Tudja, hogy nem kellene, de akkor is minden reggel beledob három kiskanál cukrot és ugyanennyi instant kávét a kedvenc kék csészéjébe, és a székre rogyva várja a sistergést a tűzhely felől.

A legolcsóbb, négyszázötven forintos kávé illata és íze is finom – főleg, ha az árához mérjük. Egy hónapig kihúzza vele. Nem szereti forrón és gyorsan inni, ezért leül a gép elé, és amíg lassan elkortyolja, rutinosan nyitogatja a helyi oldalakat, és a friss álláshirdetéseket böngészi. Van még szűk két órája az indulásig.

Endre elmúlt már negyven. Az „átkosban” született, akkor járta ki az iskoláit. Falusi gyerek volt, jó tanuló. Amikor bekerült a városba, a híres szakközépbe, kiderült, hogy a falusi általános iskola tanárai elfelejtettek jó pár dolgot megtanítani neki. Nehezen, de sikeresen vette az akadályokat. A szakmai tárgyakon kívül más nem nagyon érdekelte.

Abban a rendszerben kemények voltak a szabályok. Iskolaköpeny nélkül például veszélyes volt az élet, és következményei voltak annak is, ha egy tizenhét éves lány frissen dauerolt hajjal jelent meg reggel az ügyeletes tanár színe előtt. Akkoriban az sem történhetett meg, hogy nincs osztályonként öt önként jelentkező, amikor az iskola színjátszó köre „tehetségkutató” versmondó versenyt rendez az új elsősöknek.

A KISZ-be is agitálták a fiatalokat, amibe nagyon ajánlott lett volna belépni. Főleg az SZTK-keretes szemüveg mögül kancsalul néző, raccsoló párttitkár szerint.  Endre volt kisdobos, úttörő is, de most élvezte az ellenállás szabadságát, hogy nemet mondhat arra, ami nem kötelező.

A KISZ-re tudott nemet mondani, viszont a versmondásra nem volt lehetősége: egyszerűen kijelölték, hogy meglegyen az öt induló az osztályból. Endre élete itt változott meg egy kicsit: kiderült, hogy van némi érzéke hozzá, és ettől kezdve az ő hangját hallhatta öt éven keresztül az iskola ötszáz diákja minden akkori kötelező ünnepen. Viszonylag népszerű lett, szinte mindenki ismerte. Városi és megyei versenyekre is vitték, szinte mindenhonnan elhozott valamilyen színű díjat versmondóként vagy színjátszóként.

Az iskola „politikai” életében is jutott neki némi szerep – annak ellenére, hogy nem sorolt be a vörös zászló alá –, az osztály diákbizottságának kulturális felelőse, majd titkára lett. Szakmai elismerésként kétszer tölthette a nyári gyakorlatot külföldi – kerítésen belüli – teherautógyárakban, közösségi és kulturális munkáját pedig az iskola aranykoszorús jelvényével díjazták. Olyan történt vele az alatt a néhány év alatt, ami addig sosem: elismerték a teljesítményét, „tehetségét”.

Ekkor már 1989-et írt a naptár. Érettségi előtt néhány tanára, köztük az iskola igazgatóhelyettese szinte már fizikai erőszakot alkalmazva próbálta rávenni, hogy menjen főiskolára. Nem hallgatott rájuk, egy év múlva így csak technikus lett. Dolgozni akart, mert szerette a szakmáját. Na meg a pénz miatt. De alig pár hónap után megérkezett a parancs: angyalbőrbe kell bújni. Endrének néha eszébe jutnak ezek az évek. Szép időszak volt, sikeresnek érezte magát. A nőt, aki mellől ma reggel is felkelt, akkor ismerte meg.

Az álláshirdetések között ma sem talál semmi neki valót. Hiába az eredeti szakmája, a jogosítványai, hiába a később megszerzett bizonyítványa a villamossági szakmában, nincs lehetősége.

A kálvária több mint két éve kezdődött, amikor elküldték a munkahelyéről. A mondvacsinált miértek persze le voltak írva, de a valódi ok az volt, hogy túl sok volt a fizetése: 160 000 Ft. Bruttó. Felületesen szemlélve a helyzetet ez az indoklás nevetségesnek tűnik, főleg annak tudatában, hogy hasonló munkakörben ugyanannál a cégnél voltak, akik nettóban is többet kerestek ennél. Csak egy különbség volt: Endre nem akart fekete pénzekért dolgozni. Neki minden fillérje bejelentett, leadózott volt, míg a munkatársak többsége 4-6 órás minimálbérre bejelentve a nettó 150-180 000 Ft-os fizetésüket külön borítékban tették zsebre.

Szociális érzék nem sok szorult a vezetésbe, nem törődtek azzal, hogy Endrének három kicsi gyereke van. Mennie kellett. Néhány hónapja már érezte, hogy elkezdett süllyedni a cég hajója, ezért nyitva tartotta a szemét, talán lesz hova menekülni, ha összecsapnak a hullámok. Némi megnyugvással töltötte el, hogy pár héttel később több cég is kiválasztotta az önéletrajzát, és sorba hívták állásinterjúra.

Ezekre el is ment, szépen sorban. Volt több, amelyekért több száz kilométert utazott, hogy megtudja: túl öreg a munkához, túlzottan önálló a gondolkodása, vagy éppen pénzt kér a cég az oktatásért. A legszebb történet az volt, amikor egy fémipari cég üzemvezetői állására pályázott, és a cégvezető azzal hívta vissza, hogy azt az állást betöltötték, de a beszélgetés alapján alkalmasnak találta egy másik munkára. Endre nem kérdezett, örült, hogy „alkalmasnak találtatott”, és ment. Az sem volt gond, hogy este fél hatra szólt az időpont. Másfél óra kellemes beszélgetés után derült ki, hogy a munka az egyik híres-hírhedt MLM-cég soraiba szóló meghívás volt.

Az önéletrajzok továbbra is mentek – néha az az érzése támadt, hogy már nincs cég az országban, amelyiknek a HR-osztályán ne lenne belőle egy példány –, de negatív visszajelzés is alig érkezett.

Aztán a tizennégy hónapnyi próbálkozás sikerrel járt: felvették egy tüzeléstechnikai céghez. Havi bruttó 150 000 Ft-ért, saját autóval. Papírja ugyan nem volt arról, hogy több ezer kilowattos gázégőket szerelhet, de nem is kértek ilyet tőle. Endre élvezte, hogy járja az országot, és a kék-piros üzletlánc kazánházaiban játszhat a nagy kazánokkal. Mindig szerette a veszélyes, felelős munkát, itt együtt volt minden: víz, villany, gáz.

Kereken fél évig tartott. Gazdasági okok miatt felmondtak neki. Endre a fővárostól kétszáz kilométerre lévő városban él, a cég és a cég tulajdonosa is ott székel. Az országos szerviz sok kilométerrel és drága üzemanyaggal jár, ha az ország széléről kell elérni mindent, ezért felvettek egy budapesti embert. Egy helyi nagy cég húsz év után felmondta a karbantartási szerződést a céggel, mert – mint kiderült – kell a meló a kormánypárti kapcsolatokkal bíró havernak. Endre nem értette, hogy miért pont őt küldte el a főnöke, de nem vitatkozott.

A munkaügyi központban megütközött azon, hogy rákérdeztek: milyen nemzetiségűnek vallja magát. MAGYAR! – mondta így, nagy betűkkel, pedig pontosan tudta, hogy ha a legnagyobb kisebbséghez tartozna, akkor több járna mindenből. Így nem jár neki semmi.

Hiába a két évtizede fizetett járulékok, most már a TAJ-száma is pirosan villog az orvosok monitorján. Azaz villogna, ha Endre odamenne. Hiába a fájdalmak, nem akarja a szégyent, a megalázást, amikor a képébe vágják: nem jogosult egészségügyi ellátásra.

Lehetne talán közmunkás, de nem akar az adófizetők pénzéből zöld mellényben nyolc általánost sem elvégzett alakokkal értelmetlen alibi munkát imitálni. Nem akar a rendszer kiszolgáltatottja lenni.

Endre több mint fél éve nézi reggelente a legfrissebb álláshirdetéseket, és küldi az életrajzokat. Egyre kevesebb reménnyel, és egyre fogy az ereje. A kávéja ma reggel is kihűlt, mire megitta.

Lassan elhiszi magáról, hogy senkinek sem kell, hogy nem ért már semmihez, hogy nem ér már semmit. Sokat gondolkodik azon, hogy hol rontotta el. Ilyenkor eszébe jutnak a hibái, de egyik sem tűnik végzetesnek, mert mindegyik a furcsa, kettős, kolerikus-szangvinikus személyiségéből fakad. Sokat beszél, de nem tűri a mellébeszélést.

Nem akar elmenni az országból, nem is tudna, hiszen nincs miből. Nem nagyon vigasztalja a tény, hogy több százezer sorstársa van, de egy kicsit reméli, hogy lesz jobb ennél.

A reggeli kávé mellé társult egy másik szokás is: az egyik politikai tévécsatorna köti le esténként. Látja, hogy harmincas éveik közepén járó magyar emberek milyen jól élnek, és hogy hetvenmilliós lakást tudnak venni a gyerekeiknek, és látja, hogy bizonyos körökben minden bűn megúszható.  Nézi a budapesti utcákon tüntetőket. Lélekben tud csak velük lenni, mert neki nem telik vonatjegyre sem.

Az ország és az élet széléről messze van minden. Itt csak a kevéske remény maradt, hogy szebb és jobb jövő vár ránk. Endre reméli, hogy a gyerekeinek nem kell reggelente álláshirdetéseket böngészni, mert lesz munkájuk, ahogyan saját lakásuk és életük is. Rolex, Gucci, úszómedence nélkül is.