Életem során eddig többféle állás interjúztatóval sodort össze az élet. Bevallom őszintén, a többségük nem volt számomra szimpatikus, de amikor új munkahelyre vágyunk, akkor valahogy le kell gyűrnünk az ellenérzéseinket, hiszen szeretnénk már, ha vége szakadna a rémálomnak és végre lenne munkánk, amivel visszakapnánk az önbecsülésünket is. Ha a felvételiztető személynek kiállhatatlan habitusa van, akkor könnyen kihozhat bennünket a sodrunkból, és már nemcsak azt várjuk, hogy a kétórás beszélgetésnek vége szakadjon, hanem már magára a meghirdetett pozícióra sem leszünk kíváncsiak.

Volt már lehetőségem olyan interjún részt venni, ahol az interjúztató rengeteget beszélt. Persze a legtöbbet nem a betöltendő állásról és a cégről mesélt, hanem önmagáról, az életéről, a férjéről és a hobbijáról. Engem viszont ez nem érdekelt. A kommunikatív HR-es már az első pillanatban megnyílt, és rám öntötte nemcsak a saját, hanem a világgal szembeni összes gondját. Barátságos volt ugyan, de a munkáról, a szakmai tapasztalatról, iskolai végzettségről alig esett szó. Nem éreztem a kettőnk közötti távolságot, hiszen azonnal barátkozni akart és tegeződni. Kényelmetlenül éreztem magam, mert én képtelen vagyok ilyen hamar feloldódni. Ha ilyen felvételiztetővel sodort bennünket össze az élet, a legjobb, amit tehetünk, hogy mi magunk irányítjuk a beszélgetést és még véletlenül sem haverkodunk az illetővel, hiszen nem barátkozás céljából vagyunk ott, hanem mert szeretnénk, hogy legyen egy jó állásunk. Nagy hiba, ha az első beszélgetés alkalmával minden apróságot elmondunk magunkról, hiszen ez jelentheti azt is, hogy munkatársként sem vagyunk képesek titkokat őrizni.

Egyszer egy olyan állásinterjú alanya is voltam, ahol a cégvezető vezette a beszélgetést. Viszont folyamatosan éreztette, hogy mindenki fölött álló személy és a viselkedése is ezt a hatalmaskodó stílust tükrözte. Lekezelően viselkedett, minden egyes telefonhívásra reagált miközben beszélgettünk, az egyik alkalmazottal ordibált, amikor az interjú kellős közepén egy pár nappal korábbi félreértést tisztáztak. Ha egy HR-es viselkedik ennyire arrogánsan, az még akár figyelmen kívül hagyható, de ha a leendő főnökünk ilyen fennhéjázó, akkor biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb mi is megtapasztaljuk hatalmaskodó természetét és velünk sem fog kesztyűs kézzel bánni, ha valamiben hibázunk. Szerencsére nem feleltem meg a cég elvárásaink és nem vettek fel erre a helyre, de talán jobb is így. Nem élveztem volna, ha mindennap remegő gyomorral kellett volna, bemennem, dolgozni.

Olyan interjúztatóval is volt szerencsém találkozni, aki három órán keresztül vallatott. Egy hatalmas kérdőív volt előtte és módszeresen, minden egyes kérdésre alaposan kitért. Igaz, hogy magánéleti és személyes kérdéseket nem tett fel, de minden egyébre precíz és alapos válaszokat várt. Ha a leendő munkaadónk ilyen akkurátus már az interjú során is, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a jövőben sem lesz ez másként. Valószínűleg a munkában is elvárják a pontosságot, és soha nem lehetünk szétszórtak vagy fegyelmetlenek. Nincs ezzel semmi baj, az már annál nagyobb probléma, ha a munkahelyen szinte mindenki csak robotszerűen végzi a munkáját és soha, egyetlen önfeledt mosolyt sem engedhetünk meg magunknak, mert a főnökünk meg lesz győződve róla, hogy ha boldogok vagyunk, akkor nem vagyunk képesek kellőképpen a munkánkra koncentrálni. Szerintem azért az is fontos egy munkahelyen, hogy jól is érezzük ott magunkat, hiszen napjaink jelentős részét ott töltjük.

Szerencsére a munkaadóim többsége azért korrekt és emberszerető volt, nem kellett rettegve és félelemtől összeszűkülő gyomorral bemennem dolgozni. Az égiek eddig velem voltak, mert soha nem kellett egoista, felkészületlen, embergyűlölő vagy éppen búskomor főnöknek dolgoznom. Márpedig ilyen interjúztatók, cégvezetők is vannak. A legjobb, amit tehetünk, ha számunkra nem éppen a legjobb természetű felvételiztetővel van dolgunk, ha önmagunkat adjuk, határozottak, udvariasak, de mindvégig tárgyilagosak maradunk.