Közelít a tél, a hideg idő. A higany is egyre összébb húzza magát a gangra akasztott hőmérőben. A fagyos köd alig ereszti át az utcai lámpák fényét. Nyikorog a kiskapu: megérkezett a koma.  Az üstök alatt már lobog a láng, pattogva ég az akác. Lassan forr a víz. A gumicsizmás férfiak kezében megcsörrennek a pálinkás poharak. Így gyűjtenek erőt és bátorságot a hajnali vérengzéshez. Többször is.

Döme, a tavalyi malac meghízott. Nem a Norbi tápján nevelték. Disznóvá serdülve megtermett sertésként várja végzetét óljában. Érzi, hogy ez a reggel más lesz, mint az eddigiek. A gazda közelít, de nem hoz kukoricát, csak markos legényeket. Fülét-farkát elkapva húzzák szegényt kifelé. Visít, ellenállna, de nagy a túlerő.

A kutyák az egész utcában rákezdik. Nem tudni, kire haragszanak jobban: az ordító sertésre, vagy az annak életére törő pálinkaszagú böllérre. Az is lehet, hogy csak sürgetnék az eseményeket, hisz jól tudják, nekik is leesik néhány jó falat. Még egy hosszú, éles visítás, aztán csend.

A tavalyi malac meleg vérét már a tálban a gazdasszony keze keveri szorgosan. Kell reggelire, hagymán, tojással megsütve, hogy legyen mire inni. Na meg a hurkába. Amíg sül a reggeli – újabb kupica pálinka segedelmével – teknőbe kerül Döme élettelen teste, hogy az üstökben forró vízzel nyakon öntve, abban láncokkal megforgatva megszabadítsák téli bundájától.

Gyerekkoromban ezt a részt nagyon nem szerettem. Hideg van, de a víz forró, ezért felcsap az arcomra a disznóólszagú pára. A horganylemezből készült kúpos, nagyobb fagylalt tölcsérre hasonlító – ahogy a mi falunkban hívják – „kolompok” segítségével kaparjuk a szőrt. A vaslemez teknő mellett sár van, nehéz talpon maradni, amíg a láncokkal megemeljük, átfordítjuk a másik oldalára. Néha kifröccsen a víz, bele a csizma szárába. Nem szerettem.

A harsogó gázláng pirosra süti az addig fehér bőrét, így biztosan nem marad egy szőrszál sem néhai Dömén. Aztán egy utolsó súrolás. Soha életében, még malac korában sem volt ilyen tiszta. Most már készen áll az újjászületésre – hurka, kolbász, sonka és megannyi finomság formájában.

Döme nem az uniós normák szerint végezte be rövid életét – de azért valljuk be, van ezeknek a falusi, téli hajnaloknak egyfajta nehezen pótolható, sajátságos romantikája.

Szerző: Borbás Lajos